A Stephenie Meyer írónő vámpíros/romantikus tetralógiája által életre hívott Twilight-franchise óriási üzlet mindenkinek, aki szomorú tekintetű kamaszlányok szüleinek pénzéből akar meggazdagodni. A regényfolyam lezárása után alig pár hónappal, tavaly novemberben meg is jelent az első rész filmadaptációja – világsiker, természetesen –, a producerek pedig nem hülyék, úgyhogy a New Moon (Újhold) című folytatás apropóján heteken belül ismét visszatér a mozivászonra Bella Swan és Edward Cullen kellemesen bizarr szerelmespárja, valamint rokonaik, barátaik és üzletfeleik. A széria elképesztő népszerűsége legfőképp annak köszönhető, hogy Meyer a könyvek megírásakor rendkívül ügyesen választott felvevőpiacot, nevesül azokat a tizenéveseket, akik ugyan – társaikhoz hasonlóan – elolvadnak egy kis szenvedéssel fűszerezett romantikától, a High School Musical-féle émelyítő tutti-frutti láttán viszont kifordul a gyomruk.

A filmzene összeállításakor nagyjából ugyanezt az irányelvet tartotta szem előtt a korábban a Narancsvidék és a Grace Klinika zenei felügyeletéért is felelős Alexandra Patsavas, aki tinci-tánci slágerek helyett már tavaly is a nemzetközi indie-szcéna ismert és kevésbé ismert előadóit kérte fel a vérszívók románcának aláfestésére. A különbség annyi, hogy míg az első részhez a hitelességét féltő művészek nagy része nyilván némi kétkedéssel közelített (ezért csupán elvétve akadhattunk olyan gyönyszemekre, mint a 2008 egyik leghangulatosabb barkácspop slágerének bizonyuló Full Moon), addig mostanra már a műfaji kánon igazi nagyágyúinak sem volt snassz a nevüket adni a filmzenéhez. Igazi indie sztárparádéről van tehát szó, ráadásul szinte kivétel nélkül új, máshol nem hallható dalokkal; innentől kezdve tulajdonképpen mindegy is, milyen az összhatás - kíváncsiságból úgyis minden zenebuzi meghallgatja. De ráadásul még jó is.

A válogatás legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy mind hangulatában, mind stílusában végig meglepően egységes. Egy-két kakukktojástól – mint például a Muse alapból semmilyen I Belong To You-jának még semmilyenebb remixe, vagy a No Sound But The Wind unalmas balladája az Editorstól - eltekintve klasszikus értelemben vett nagylemezként hallgatható. A közreműködők közül nagyjából mindenki azt csinálja, amihez ért: Thom Yorke programozott alapokra dünnyög vészjóslóan (Hearing Damage), Lykke Li éteri altatót énekel (Possibility), a Grizzly Bear pedig most is vastag zajfüggöny mögé rejti a szépséget (a Beach House-énekesnő Victoria Legrand vendégszereplésével rögzített Slow Life). Arra azért kényesen ügyeltek a készítők, hogy húzódalnak egy könnyebben befogadható, rádióbarát darabot válasszanak - bár a Meet Me On The Equinox a Death Cab From Cutie-tól így is simán veri az előző lemez Paramore-kislemezdalát (még akkor is, ha a dallamvezetése kísértetiesen emlékeztet a Jethro Tull-féle Weathercock témájára). Az pedig külön öröm, hogy még a mostanában sokat szapult Killers is összekapta magát; sőt, a lemez egyik kiemelkedő pillanata pont a grandiózus White Demon Love Song. A másik szintén meglepetés, hiszen az OK Go egy ideje inkább vicces klipzenekarként funkcionál, a Shooting The Moon Beach Boys-hatásokkal operáló, keserédes balladáján mégsem lehet fogást találni. Persze nyilvánvaló, hogy a lemezen szereplő előadók mindegyikének vannak jobb dalai a saját albumain, egy filmzene esetében azonban ez vajmi keveset számít – ez a kollekció még így is kiemelkedik a műfaji átlagból, ráadásul azok is megtalálják vele a számításukat, akik egyébként magasról tesznek az egész vámpír-mizériára. (B)

Szabó Benedek írása a Quart -ban